# mert van az a kép, ami a fejedben él

Néha úgy érzem, hogy jól vagyok. De nem vagyok jól.

Néha azt érzem, hogy szeretek élni, hogy szeretek itt lenni. De mindig rájövök, hogy ez nincs így. Én nem szeretek élni. Ezek csak hangulatváltozások, de mégis mindig ugyanott kötök ki... A depressziónál. Ott, hogy este ülök itt, vagy az ágyamban, és gondolkozom az életen. Azon, hogy mennyi minden fáj most is, hogy mennyire szeretnék nem ilyen lenni lelkileg. Azon, hogy szeretnék tényleg nevetni.
És amikor a sírás szélén vagyok, szeretném elmondani anyának, hogy igen kell egy pszihológus mert egyedül nem tudom megoldani, nem tudok rájönni mi a baj, egyedül nem vagyok rá képes. Aztán mégis összeszedem magam, elfolytom a sírást, és megmakacsolom magam, hogy nem. Menni fog. Eddig is ment egyedül, mindig sikerült egyedül talpra állnom, akkor most is sikerül.
De néha mégis...
Amikor elütött egy autó, azt hittem meghalok. És egy percig tényleg elhittem. Aztán rájöttem hogy mégsem, és egy részről örültem, hogy ennyivel megúsztam, másrészt azt kívántam bárcsak ment volna gyorsabban és bárcsak ne éltem volna túl. Akkor mégsem lenne igaz az, hogy egyszer önmagam gyilkosa leszek. Akkor nem hibáztatnának.
És miközben ilyeneken gondolkozom, én csak nevetek.

Csak nevetek. Mindig nevetek képzeletben.